Ősszel, a miskolci Barátság Marathon céljában fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ha egy ilyen nehéz pályán célzott felkészülés nélkül – és korántsem ideális taktikával – sikerült pár percnyire megközelítenem a közel 10 éve futott rekordomat, ún. gyorsító edzésekkel az ultratávok futása mellett is sikerülhet felgyorsulnom annyira, hogy újabb egyéni csúcsot futhassak. Egy másik érv, mely a gyorsítás mellett szólt, az edzéseimben történt koncepcióváltás, ahol a távolság mellett jelentősebb szerepet szánok a sebességnek, melytől azt várom, hogy a hosszabb távokon is gyorsuljak.

Ha már újabb egyéni rekord, akkor egy régi-új álom legyen ismét a cél, vagyis 2 óra 35 percen belüli célidő. A régi-új álomhoz egy régi-új edző kell, és persze az ország leggyorsabb atlétái, hogy legyen kikre kapaszkodnom, akik nem mellesleg terepfutók is. Szász Lacival és tanítványaival már korábban is voltak próbálkozások, de valamiért nem jöttek össze a közös edzések.

A csapat légköre nagyon családias, Laci pedig remek érzékkel szervezi össze a legkülönbözőbb tudású atléták edzéseit. A téli alapozás után, habár tökéletesen sikerültek, a tavaszi edzések döcögősen indultak. A versenyek tömkelege és a kisebb gyengélkedések – megfázás – miatt a felkészülés nem a terveknek megfelelően zajlott, így a tavaszi célt 2 óra 40 percben határoztuk meg. A másik probléma az volt, hogy csupán két hétvége kínálkozott, hogy egy megfelelő versenyt találjunk, ahol összejöhet a cél.

Így esett a választás a számunkra teljesen ismeretlen Silesia Marathonra, melyet a lengyelek nemzeti ünnepén Katowice városában rendeztek meg 2012. május 3-án. A tavalyi eredményeket nézve a dobogó is elérhető közelségben volt, és a nyeremények is bíztatóak voltak, de a hangsúly a célidőn volt, nem a helyezésen, annál is inkább, mert az utolsó héten két kenyai és egy etióp versenyző is felkerült a rajtlistára.

Előző nap reggel Szász Laci, Nyeste József, Kovács Ádám és Szajkó Csabi társaságában utaztam a helyszínre, ahol a szállás elfoglalását követően felvettük a rajtszámokat, és 40 percnyi átmozgatást követőn elindultunk a tésztapartira – melyet sikeresen lekéstünk. Így felkerestünk egy belvárosi pizzériát, és próbáltuk magunkat feltölteni a holnapi menetre.

Az este megbeszéltük a taktikát – hol, mikor és mit kell majd tennünk. Nekem és Csabinak a marathonon pár perc különbséggel 2 óra 40 perc körüli, Ádámnak pedig a félmarathonon 68 perc körüli célidőt tűzött ki Laci. Mindenkinek lassan kellett kezdenie, és a táv utolsó harmadában gyorsítania.

Reggel 6 órakor ébresztett a telefon, és Csabival nekiláttunk egy arasznyi mézes baguette elfogyasztásának, hiszen ezt követően a rajtig már nem ehettünk semmit. Az öltözködés számomra érdekesen alakult. Kompressziós szárban terveztem futni a versenyen, csakhogy az egyik szár helyett egy karmelegítőt sikerült elcsomagolnom. A nadrágzsebembe süllyesztett gél is nyomott, meg az atléta se tűnt túl kényelmesnek.

A rajt előtti bő 40 perc bemelegítéssel – könnyű futás, gimnasztika és repülők – krémezéssel, a chip és rajtszám elhelyezésével telt. A hőmérő higanyszála közben már 20 fok fölé kúszott, és a derült ég nem sok jót ígért. A kisfiam 50 faktoros napteje túlzásnak tűnt, de végül mégis fehérre vakoltam vele magamat.

A nevezésnél megadott célidőnk alapján kapott „elit” rajtszámunknak köszönhetően a szervezők az első sorokba vezettek, így elég volt az utolsó percekben beállnunk a rajtvonalhoz. A rajtig a körülöttem lévő futókat méricskéltem. Csabinak is egyből feltűnt, hogy az afrikaiak bizony nincsenek itt.

Pontban 9 órakor nekilódult a mezőny, és az első pár száz méter a helyezkedéssel telt el. Körülbelül 8-10 futó kilőtt, és sebes léptekkel távolodott tőlem. Az élen haladó jó mozgású futó néhányszor hátratekintett, majd újabb tempóváltással eltűnt a látótérből, a többiek széthúzódva, egyesével követték őt. Próbáltam belőni a tervezett 3:47-es 3:48-as ezreket, miközben mögöttem nagyjából 20 fős boly alakult ki. Laci kerékpárra pattanva – a mezőny mellett tekerve – adta az instrukciókat, mintha csak edzésen volnánk.

Az első kilométernél a GPS-em 1100 métert mért, és 4:10-es tempóban értem el a kilométert jelző táblát. A kiírás szerint a verseny hitelesített pályával rendelkezett, így nem aggódtam, biztos csak elhibázták a tábla kihelyezését. A második kilométer szintén 4 percen kívül esett, ahogy a harmadik is. Nem csak a kilométerek voltak némileg hosszabbak, hanem a boly tempója is lassú volt. A harmadik kilométert követően Lacival megbeszéltük, hogy gyorsítok, és a bolytól elszakadva egyedül folytatom a versenyt.

Már a megérkezéskor feltűnt, hogy bizony nem sok sík része van Katowicének, de arra egyikünk se számított, hogy pár kilométer kivételével a pálya szinte folyamatosan hullámzik. A tempó belövése emiatt nem mindig sikerült. A lejtőkön repültem, az emelkedőkön viszont keményen kellett dolgoznom. A bolyból csupán egy versenyző tapadt rám, és próbálta tartani az iramot. A gyakori szembeszeles szakaszokon megfordult a fejemben, hogy átengedjem a vezetést, de a légzéséből hallani lehetett, hogy nem sokáig maradunk együtt.

A 10. kilométert éppen csak 40 percen belül hagytam magam mögött, és éreztem, hogy ideje lenne kicsit gyorsítani. A 3:45 és olykor 3:40-es kilométerekkel sikeresen leszakítottam a „kullancsot”, és nekikezdtem ledolgozni a dobogótó elválasztó több mint 3 perces hátrányt. A hőmérséklet szép lassan emelkedett, és az előző napi eső miatt a páratartalom is magas volt. A frissítők hiába voltak 5 kilométerenként, a poharakba töltött két-háromujjnyi folyadék a szám nedvesítésére is alig volt elég. Volt állomás, ahol 6 pohárból kellett innom egymás után, és a fejemre szinte sose jutott frissítő. A pálya szélén lévő vízfüggönyök alatt majd mindig tócsa volt, én pedig nem akartam szétáztatni a cipőmet. Laci érzékelve a problémát a pálya mellett szerzett egy slagot, és azzal locsolt le. Kicsit aggódtam, hogy a mögöttem haladó futók mit szólnak majd hozzá, habár az előttem levőknek is volt kerékpáros kísérőjük.

A 17. kilométernél Laci végül megelégelte, hogy állandóan az órám lesem, és elmondta az újabb taktikát. Mivel sem a pálya vezetése, sem a körülmények nem voltak alkalmasak, hogy egyéni csúcsot fussak, így a kitűzött iramot el kellett felejtenem. Viszont Laci úgy látta, hogy az előttem futók sorra ki fognak dőlni, és akár a győzelemre is van esély, de a dobogóra mindenkép. Ekkor még a 7. helyen futottam, és még több mint 20 kilométer volt hátra, hogy ledolgozzam a hátrányomat. Villámgyorsan lecsatoltam az órám, és odaadtam Lacinak, ő pedig csak annyit tett hozzá, hogy csak a mozgásra és a légzésre figyeljek. A 20. kilométernél megettem egy gélt, mert ez idáig csak folyadékot ittam, majd magasabb fokozatra kapcsoltam.

A félmarathont 1:21:30 óra alatt hagytam magam mögött, és már a 6. helyen futottam. Laci oda-vissza cikázva, szinte kilométerenként bemondta a hátrányt, ami rohamosan fogyott.

Hamarosan látótérbe került az 5., majd a 4. helyezett is, és egyre közeledtem az egymástól csak egy percnyire futó 2. és 3. helyezetthez. A 30. kilométernél (1:56:02) jártam – a gyorsan kezdők itt érték el a „sötét falat”. Habár fáradt voltam, és éreztem, hogy nagyon kevés folyadékot ittam, a tempóm nem csökkent, de egyre nehezebb volt tartani.

Hamarosan az előttem futók kerékpáros kísérői is észlelték, hogy rohamosan jövök föl rájuk, így szinte pár percenként mérték a köztem és a futóik közötti különbséget. A fejembe csak az járt, hogy mérjék csak, hiszen ezzel nekem dolgoznak, mert a futóikat sokkolják az egyre fogyó előny tudatosításával. Hosszú egyenes és kemény emelkedő következett. Feltűnt a harmadik és a második helyezett futó. Laci mellém gurult, és kiadta az instrukciókat: romboló legyen az előzés, hogy egy métert se tudjanak futni velem, lelkileg teljesen össze kellett törni őket.

Ahogy közeledtem hozzájuk, egyre gyakrabban fordultak hátra. Elszántan, faarccal előztem, nem volt szükség komolyabb iramváltásra, hiszen egy métert se próbáltak kapaszkodni rám. Figyelnem kellett a mozgásomra, hiszen ők is azt figyelték. Még 9 kilométer volt hátra, és jó erőben éreztem magamat, így innentől nyomhattam, ahogy bírtam, a cél a győztes befogása lett.

A 30 fok felé emelkedő hőmérséklet és a kevés folyadék közben elkezdte éreztetni a hatását. Hiába próbáltam gyorsítani, először a bal combomat kezdte húzni mind gyakrabban a görcs, majd a jobbat. A tökéletes terv néhány perc alatt hullott darabokra, nem tudtam tovább emelni a tempómat, és maradtak a 3:50-4:00 perces ezrek. Az emelkedők és lejtők folyamatosan követték egymást, a pálya egy perc erejéig nem akart ellaposodni. Habár mögöttem széthullott a mezőny, most nekem is kicsit túlélésbe hajlott a futás túl a 35. kilométeren, és a győzelem esélye is eltűnt. A frissítőn döntöttem magamba a folyadékot, és próbáltam menteni a menthetőt.

A 38. kilométernél hosszú lejtő következett, és a célnak otthont adó parkba értem. A lejtőn újra elkezdtem gyorsítani, és a görcsök se húzták már a lábamat. A cél előtti fordítónál feltűnt a győztes, ahogy a célvonal felé tart – 5-600 méter lehetett az előnye. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam a fotósoknak és a pálya szélén lévő tömegnek mosolyogni.

A célegyenesben hatalmas megkönnyebbülés és ünneplő tömeg fogadott, babérkoszorú és kézfogások sora várt. Miközben a kezembe nyomott üdítők majdnem flakonostul eltűntek bennem, két szervező próbálta a cipőmről leszedni a chipet, melyet legalább négy csomó tartott. Pár perc múlva megérkezett a harmadik helyezett futó is, majd a hivatalos fotósok kezeibe kerültünk. A célterületről a masszőrökhöz vitt az utam, és mivel csak hárman voltunk, mindegyikünkre legalább két masszőr jutott.

A gyúrást követően éppen behúzódtam volna egy fa árnyékába, mikor megérkezett a félmarathoni verseny győztese, Kovács Ádám. Kisvártatva befutott Szajkó Csabi is a marathonon. A gyors zuhanyzást követően megvártuk az eredményhirdetést, majd elindultunk hazafelé. Az úton volt idő megbeszélni a tapasztalatokat. Az ideális versenyre vártunk, helyette pokoli hőség és egy rendkívül nehéz útvonal-vezetésű pályán kellett bizonyítanunk. Habár egyéni csúcsok nem születtek, a helyes taktikaváltásnak köszönhetően sikerült a dobogót elérnünk, melyre az elején részemről csak nagyon halovány esélyt láttam – de Lacitól minden segítséget megkaptam a sikerhez, amit ezúton is szeretnék megköszönni neki.