TREKKER.HU
KARLOWITS-JUHÁSZ TAMÁS HONLAPJA
Ajánlott oldalak
8. HOSSZÚTÁVÚ, HEGYIFUTÓ VILÁGBAJNOKSÁG PODBRDO, SZLOVÉNIA 2011.
Még meg sem száradt a magas-tátrai emelkedőfutáson elázott cipőm, amikor megcsörrent a telefonom. Kopcsányi Zoli keresett meg, hogy csatlakoznék-e a magyar válogatotthoz a hosszú távú hegyifutó világbajnokságon, mely 2011. július 18-án, alig 5 nap múlva rajtol Szlovéniában. A versenyről ez idáig nem sokat hallottam, de tudtam, hogy legjobb magyarként Németh Csaba az indulók között van. Most viszont nekem kellene helyettesítenem, mivel Csaba állítólag sérülés miatt nem tud részt venni a viadalon. Nyelek kettőt, majd hívom Stepán Zsoltot, a Magyar Hegyi- és Terepfutó Szövetségtől. Miután Zsolt elmondja a részleteket, jelentkezem negyedik tagként – Wermescher Ildikó, Szabó Gábor és Kopcsányi Zoltán mellé a magyar csapatba. A csapat hivatalos kísérőjeként Korenovszkij Júlia tart velünk.
Letéve a telefont a gondolataimba mélyedek. Újabb világverseny és újabb káosz. A fórumon olvasom, hogy milyen fejetlen a szervezés. Se válogató verseny, se vállalkozó, aki elindulna. Az ultrásnak hosszú, mezei futóknak rövid a pálya. Nincs felkészülési idő, csak lehetőség a részvételre.
A verseny honlapján gyorsan végignézem az indulók listáját, de csak három név, a svájci Daniel Bolt, a brit Thomas Owens és a pályacsúcsot jegyző szlovén neve ismerős.
Az utolsó napok futás nélkül, a bennem lappangó betegség megfékezésével telnek. A csütörtök esti hőemelkedés nem sok jóval bíztat, és a három napja tartó izületi fájdalmak se múlnak el. Csatakosra izzadom a csütörtök estét, de csodák csodájára pénteken már tünetmentesen utazom negyedmagammal Szlovéniába.
A Júliai-Alpok lábánál fekvő Bohinjska Bistrica festői üdülőfalujának legelitebb, 5 csillagos szállodájában szállásolnak el a rendezők. Itt kerül sor a regisztrációra is. A verseny hivatalos pólóját, az időmérő chipet és a rajtszámot – mely rendkívül kicsi és szövet anyagú – a hallban kapjuk meg a fogadóbizottságtól.
A technikai értekezletet – mely a célban, kb. egyórányi autóútra innen található – lekéssük, de Ildi férje este részletesen megosztja velünk az ott elhangzottakat. A pálya rendkívül nagy szintemelkedéssel bír, és sok helyen meredek, technikás. 17 frissítő pont vár minket, amit első hallásra kicsit túlzásnak tartunk. Megtudjuk azt is, hogy három és fél órán belül várják a győztest, a derékhadat egy órával később.
A technikai értekezleten kívül a felvonulási ünnepséget is lekéssük, melyen Ildi képviseli egyedüliként a magyar csapatot. Ildi utólag megnyugtat minket, hogy ez szerencsénk is egyben, ugyanis a felvonuláson kötelező nemzeti sportruházattal csak mi nem rendelkezünk, a többi nemzet egységesen képviselte országát.
Egy bőséges vacsorát követően este 10 órakor sikerül ágyba bújnunk, de az éjszaka senkinek sem telik nyugalomban. Az első egy órában én is sokat forgolódom, majd a rövidke alvást a telefonom ébresztője szakítja meg. Hajnali öt órakor kelünk, és próbálunk a reggelinél minél jobban feltöltekezni, hiszen a rajtig még három óra van hátra.
Hatkor indulnak a szervezők buszai a hegy túlsó oldalán, 803 méter magasan fekvő Petrovo Brdo falujába. A versenyközpontba érve szemerkélő eső fogad minket. Fedett hely híján mindenki esőkabátban és melegítőben várja a rajtot és végzi a bemelegítést.
A hajlatok krémezését követően átöltözünk, és a célba küldendő csomagot leadjuk a szervezőknek. Kopival és Ildivel elkezdjük a bemelegítést, amire a mintegy 9 fok körüli hőmérsékletben különösen nagy szükség van.
Öt perccel 8 óra előtt állunk be a rajtvonalhoz. Elől a világbajnokság, mögöttük a nyílt verseny résztvevői foglalják el helyüket. A célkapu felett lévő hídról kamerák tucatja szegeződik ránk. A speaker folyamatosan angolul tájékoztatja a résztvevőket a pályáról és a körülményekről, majd elkezdődik a visszaszámlálás.
A másodpercek múlásával a pulzusom folyamatosan emelkedik, körülöttem megfeszülnek az izmok, mindenki ugrásra készen várja a rajtpisztolyt, mely pontban 8 órakor sül el. Őrült tempóban lódulunk neki az alig 200 méter hosszú sík szakasznak, majd ráfordulva az emelkedőre nekikezdünk az első hegy mászásának. A 10 kilométer hosszú első szakaszon 960 méternyi szintkülönbséget küzdünk le, és csupán két rövidebb lejtő ad lehetőséget a pihenésre. Az elején a skót csapat alkotta bolyhoz csatlakozom, miközben az élmezőny irdatlan tempóban távolodik tőlünk. A torkomban érzem a pulzusomat, érzem, hogy nagyon erős tempót diktálnak, de itt nem lehet pihenni. A pálya hol gyökerekkel szabdalt, hol sziklákkal tarkított keskeny sáv. Nehéz megtalálni a ritmust, mivel egyfolytában méteres fellépések szakítják félbe az amúgy is futhatatlan emelkedőket. A futást gyors gyaloglással váltogatva haladunk fölfelé. Szabó Gabit látom magam mögött egy rövid időre, majd ismét a lengyel szendvicsben küzdök tovább. Az 5. kilométernél lévő kitett gerincen erős szél fogad, és sűrű pára zavarja a látási viszonyokat. Hiába haladok teljes erővel felfelé, a póló szinte rámfagy. Nagyon fázom. A tető előtti 10. kilométer valóságos sziklamászásba torkollik. A csúcson frissítő állomás, és a részidőt mérő szőnyeg fogad.
A szurkolók sorfala mellett elhaladva még 100 méter sík szakaszon piheghetek, majd a második hegy és egyben a legnehezebb 7 kilométer következik, melyen 1230 méter szintemelkedés vár rám. A csúcsig nyolc frissítő állomást telepítettetek a szervezők, ami nem is csoda, hiszen 10 perc lihegést követően cserepesre száradt ajkakkal érek az egyik pontról a másikra. A kevésbé meredek szakaszokon próbálok kocogni, de a sebességem alig gyorsabb, mintha gyalogolnék. Egy pár száz méteres szakaszon a fák közé kifeszített kötelek fogadnak. Gondolkodás nélkül markolok a kötélbe, és azzal húzom egyre feljebb magamat.
A másodpercek múlásával a pulzusom folyamatosan emelkedik, körülöttem megfeszülnek az izmok, mindenki ugrásra készen várja a rajtpisztolyt, mely pontban 8 órakor sül el. Őrült tempóban lódulunk neki az alig 200 méter hosszú sík szakasznak, majd ráfordulva az emelkedőre nekikezdünk az első hegy mászásának. A 10 kilométer hosszú első szakaszon 960 méternyi szintkülönbséget küzdünk le, és csupán két rövidebb lejtő ad lehetőséget a pihenésre. Az elején a skót csapat alkotta bolyhoz csatlakozom, miközben az élmezőny irdatlan tempóban távolodik tőlünk. A torkomban érzem a pulzusomat, érzem, hogy nagyon erős tempót diktálnak, de itt nem lehet pihenni. A pálya hol gyökerekkel szabdalt, hol sziklákkal tarkított keskeny sáv. Nehéz megtalálni a ritmust, mivel egyfolytában méteres fellépések szakítják félbe az amúgy is futhatatlan emelkedőket. A futást gyors gyaloglással váltogatva haladunk fölfelé. Szabó Gabit látom magam mögött egy rövid időre, majd ismét a lengyel szendvicsben küzdök tovább. Az 5. kilométernél lévő kitett gerincen erős szél fogad, és sűrű pára zavarja a látási viszonyokat. Hiába haladok teljes erővel felfelé, a póló szinte rámfagy. Nagyon fázom. A tető előtti 10. kilométer valóságos sziklamászásba torkollik. A csúcson frissítő állomás, és a részidőt mérő szőnyeg fogad.
 |
|
Az ereszkedés kevésbé bizonyul pihentetőnek. Gyakorlatilag olyan meredek az ösvény, hogy megfeszített izmokkal, állandóan fékezve tudok csak futni lefelé. A nemritkán méteres szintkülönbséget elérő tereplépcsőkön nemes egyszerűséggel leugrok, de a 10. ugrásnál már minden porcikám belesajog.
A frissítő állomások között és a veszélyesebb szakaszokon hegyimentők várakoznak teljes felszerelésben, ami nem is csoda, hiszen ereszkedés közben sokan vétik el a lépést, és zúzzák össze magukat. A sziklás terepet aszfalt váltja, de ott sincs lazítás, mivel az előttem haladó 3 perc körüli ezret gurít.
A frissítőket rendre ki kell hagynom, mert hirtelen jönnek, és nem tudok idejében lefékezni. Kisebb szintes szakasz vágja félbe az ereszkedést, de máris a verseny legmeredekebb füves szakasza következik. Fotósok szegélyezik a pálya két oldalát – nehéz őszintén mosolyogni. Az útvonal jelölése szinte tökéletes, szalagkordonok sora terel a megfelelő csapások irányába. A csúcstól 1400 méterrel lentebb lévő településről felhallatszik a tömeg buzdítása, és a speaker szavaitól visszhangzik a völgy. A 22. kilométernél hatalmas tömeg fogad, jó páran a nevemet kiáltva lelkesítenek. A frissítőnél két pohárral is felhajtok, a szétrázott gyomrom csak egy törés banánt fogad el. A verseny legmélyebb pontját 2 óra 15 perc alatt érem el, 23 perccel lemaradva az első helyezettől.
A frissítő állomások között és a veszélyesebb szakaszokon hegyimentők várakoznak teljes felszerelésben, ami nem is csoda, hiszen ereszkedés közben sokan vétik el a lépést, és zúzzák össze magukat. A sziklás terepet aszfalt váltja, de ott sincs lazítás, mivel az előttem haladó 3 perc körüli ezret gurít.
A frissítőket rendre ki kell hagynom, mert hirtelen jönnek, és nem tudok idejében lefékezni. Kisebb szintes szakasz vágja félbe az ereszkedést, de máris a verseny legmeredekebb füves szakasza következik. Fotósok szegélyezik a pálya két oldalát – nehéz őszintén mosolyogni. Az útvonal jelölése szinte tökéletes, szalagkordonok sora terel a megfelelő csapások irányába. A csúcstól 1400 méterrel lentebb lévő településről felhallatszik a tömeg buzdítása, és a speaker szavaitól visszhangzik a völgy. A 22. kilométernél hatalmas tömeg fogad, jó páran a nevemet kiáltva lelkesítenek. A frissítőnél két pohárral is felhajtok, a szétrázott gyomrom csak egy törés banánt fogad el. A verseny legmélyebb pontját 2 óra 15 perc alatt érem el, 23 perccel lemaradva az első helyezettől. 
A szurkolók sorfala mellett elhaladva még 100 méter sík szakaszon piheghetek, majd a második hegy és egyben a legnehezebb 7 kilométer következik, melyen 1230 méter szintemelkedés vár rám. A csúcsig nyolc frissítő állomást telepítettetek a szervezők, ami nem is csoda, hiszen 10 perc lihegést követően cserepesre száradt ajkakkal érek az egyik pontról a másikra. A kevésbé meredek szakaszokon próbálok kocogni, de a sebességem alig gyorsabb, mintha gyalogolnék. Egy pár száz méteres szakaszon a fák közé kifeszített kötelek fogadnak. Gondolkodás nélkül markolok a kötélbe, és azzal húzom egyre feljebb magamat.
Az utolsó kilométeren érek ki a fák közül. Az út egy sziklás gerincen folytatódik fölfelé. A kolompok és kürtök hangját már messziről hallani lehet. Alig érek fel a csúcsra, a tetőn újabb emelkedő rajzolódik ki előttem. Próbálok levegőhöz jutni, miközben magamban káromkodom egy nagyot. Ólom lábakkal érem el az igazi csúcsot, ahol szurkolóktól tömött menedékház és frissítő vár.
Innen már csak 7 kilométer lejtő választ el a céltól, de ezalatt több, mint 1000 métert kell süllyednünk. Az ereszkedés előtt egy rövid sík gerincen próbálom rendezni soraimat, de a meredélyhez érve lefelé minden lépésnél sajognak a combjaim. Már az első ereszkedésnél éreztem, hogy túl lazára fűztem a cipőmet. A lábam folyamatos csúszkálása miatt felpuhult a bőr a talpamon, és érzem, hogy ebből hamarosan vízhólyag lesz.
Próbálok nem figyelni a fájdalomra, de a kilométerek egyre lassabban telnek. Magamban egy kicsit enyhébb lejtőért fohászkodom, de a meredekség csak nem akar csökkenni. Már csak két kilométer van hátra, amikor először hallom a cél zaját. Hátranézek, és megnyugvással tapasztalom, hogy senki sincs mögöttem. Az órám számlapja 4 órát mutat. Hát ez nem sikerült. Pedig bíztam a 4 órán belüli teljesítésben. Még négy perc telik el, mire a szurkolók sorfala közé érek. Hatalmas taps és gratuláció fogad a célban, és a várva várt érmet is a nyakamba akasztják. Az órámat 4 óra 4 perces időnél állítom el, amivel a 36. (VB 25.) helyezést érem el a közel 400 fős mezőnyben.
Elsétálok a frissítő sátorig, ahol minden folyadékot magamba töltök. Próbálom felmérni a károkat, melyek két kezdődő vízhólyag formájában jelentkeznek a talpamon. Hamarosan befut Zoli is, majd Gabi és Ildi. Készül egy csoportkép, majd vonattal jutunk vissza a szállásra, ahol pár órát áztathatjuk magunkat a hotel medencéjében.
A délutáni eredményhirdetésen hatalmas hangulat kerekedik, hiszen a szlovénok hazai világbajnokot ünnepelhetnek. A győztes angol és skót csapatok láttán újra beigazolódik, hogy a britek a sportág legjobbjai.
Habár érmet nem sikerült hazahoznunk, tapasztalatot annál többet. Újra rá kell döbbenünk, hogy Magyarországon nincs hagyománya ennek a sportágnak. Hiába vannak jó futóink, a technikás hegyi terepen, mind az emelkedőkön, mind a lejtőkön komoly erőnléti és technikai hátrányban vagyunk a többi nemzettel szemben. Ugyanannak a sportolónak kell helytállnia a rövidebb és hosszabb távokon egyaránt, de hazánkban a maratonhoz közeli távú terep versenyek szinte alig kerülnek megrendezésre. Hiányoznak a fiatal, életerős és nem utolsó sorban bátor atléták, akik mernek és tudnak futni a veszélyes, meredek, sziklás terepen, és bírnak gyalogolni a nemritkán 20%-ot is meghaladó emelkedőkön.
Hiányzik a körítés, a válogató versenyek, a tudatos felkészülés. Hiányzik egy egységes formaruházat, melyben képviselhetjük hazánkat a pályán és a dobogón egyaránt. Talán lelkesedéből nincs hiány, de csupán lelkesedésből csak a tisztes helytállás biztosítható, a dobogót így nagyon nehéz lesz elérni.
GM4O from Planet Šport on Vimeo.
Fotó: wmra.gm4o.si
A verseny hivatalos honlapja
Copyright: Karlowits-Juhász