A kisfiam 3 éve tartó vulkánőrületének köszönhetően idén Dél-Olaszországban töltöttük a vakációnkat. Bár Virág a disszertációírás okozta stresszt és fáradságot itt tervezte kipihenni, minden napra beterveztük egy-egy vulkán meghódítását. Persze három hét nálam nehezen elképzelhető futás nélkül. Németh Csabi, amikor említettem neki, hogy Szicíliába tartunk, egyből rávágta, hogy ha már ott vagyunk, akkor ott lesz az Etna, és rajta egy 64 kilométeres verseny. Gyorsan megnéztem az időpontját, és hát persze, hogy (egy kis korrekció után) tökéletesen beleillett a vakációnkba!

Fekete hamu, 40 fok, 3000 méteres magasság. Nálunk erre nem nagyon lehet felkészülni. Annyit azért a biztonság kedvéért megtettem, hogy még 30 fokban is fekete, hosszú felsőben edzettem. Orsós Szabi lélekben felkészített, én pedig bíztam benne, hogy az év első felében végzett edzésmunka csak jó lesz valamire.

A verseny előtt egy bő hetet Vulcano szigetén akklimatizálódtam, és minden reggel felfutottam a felettünk magasodó tűzhányó kráteréhez, ahol – hála a legutóbbi 1980-as kitörésnek – remekül lehetett gyakorolni a hamuban és horzsakövön futást, ráadásul mindezt tűző napon, 40 fok feletti hőmérsékletben. A Stromboli csúcskráteréhez vezető éjszakai túránkon pedig szerencsém volt megtapasztalni azt is, hogy a lábszárvédőm ugyan a nagyobb horzsakövektől megvéd, de a porszerű vulkáni hamu percek alatt képes megtölteni a cipőmet.

A verseny előtt két nappal érkeztünk meg a füstölgő Etnához, és Horváth Márkkal – rajtam kívül az egyetlen magyar résztvevővel – befutottuk a verseny egy rövid szakaszát. Megállapítottuk, hogy a pálya jelölése több mint tökéletes, ugyanis némelyik részen szinte méterenként volt szalagozás. Márk – mivel ő már egy ideje ott nyaralt – elmesélte, hogy a pálya nem annyira szörnyű, de a csúcsról egy olyan kuloárban kell majd ereszkednünk, ahol bokáig fogunk süppedni a vulkáni hamuban.

A verseny előtti napot pihenéssel és Taormina városának felfedezésével töltöttük, majd este felvettük a rajtszámokat, a tésztapartin elfogyasztottuk az „utolsó vacsorát”. Az eseményen volt szerencsénk találkozni az olaszok ikonikus futójával – a kétszeres Ultra Trail du Mont Balnc győztes – Marco Olmoval. Habár Olmo már a 68. évét tapossa, ennek ellenére szinte biztosra vettük, hogy a mezőny elején fog célba érni.

Olasz szomszédjainknak köszönhetően a hajnali fél négyes kelés nem jelentett problémát, mivel a ricsajtól egy percet se sikerült aludnom. A rajt helyszínéig – az Etna északi oldalán, 1800 méter magasan fekvő Piano Provenzana turistaközpontig – közel egyórás út vezetett. A rajt előtti órában azon izgulhattam, vajon elég világos lesz-e az erdőben futáshoz, vagy bukdácsolni fogok, mert a fejlámpámat a szálláson hagytam.

Lassacskán gyűlt a tömeg a rajtkapu alatt. Márkkal az első sorba álltunk, mivel az elején terveztem a célba érést. Egy kis hátizsákba beletömtem a géleket és egy üres flakont, egy övtáskába két darab 2 decis kulacsot, melyből csak az egyiket töltöttem meg. Már pirkadt, amikor fél hatkor elrajtolt a 138 fős mezőny. A pálya első 15 kilométere – egy kisebb mászást leszámítva – lefelé tartott. Egy francia futó vitte a menetet, én Márkkal pár méterre leszakadva követtem, majd az erdőben, a fokozódó tempónak köszönhetően egyre inkább lemaradtam. Nem akartam nagyon bekezdeni, ezért próbáltam a mozgásra figyelni, annál is inkább, mert az alsóbb régió erdőinek talaját is morzsalékos tufa borította, néhol egy-egy nagyobb beékelődő kődarabbal, amin könnyen megbillenhetett a cipőm. Az alapjában véve lejtős pályarészeket kisebb emelkedők szakították meg. Lassan felzárkóztam az élen haladó francia mögé, miközben beért minket egy olasz futó is, akiről – miután mosolyogva bemutatkozott, és kezet ráztunk – megtudtam, hogy ő a címvédő, Vito Catania.

Ahogy fogytak a kilométerek, az emelkedők is egyre inkább sokasodtak, ennek következtében a francia lassan lemaradt mögöttünk. Hamarosan elértük az a szakaszt, amit Márkkal két nappal korábban sikerült bejárni, így ismerős terepen haladhattam.

A hőmérséklet ekkor még kellemes, 20-25 fok körüli volt, és a javarészt erdőben vezető útvonalnak köszönhetően a napsugarak se értek el minket. A talajt szinte végig tufa alkotta, csak egy-egy rövid szakaszon találkoztam a homoknál is finomabb hamuval, illetve a dózerutat keresztező kemény, darabos lávafolyásokkal.

Az aszfalt utak érintésénél szinte mindenütt pár fős szurkolótábor várt minket, illetve gyakran összefutottunk a főrendezővel is, aki Fiat Pandájával követte az eseményeket. A frissítőpontok 5-10 kilométerenként voltak. A félelmeimmel ellentétben mindenhol ugyanolyan figyelemmel és kedvességgel fogadtak, mint a helyi címvédő Vito-t. A feleségem szerint a rajtnál 10 percenként bemondták a nevemet, mivel – hacsak pár lépéssel is – szinte mindig Vito előtt voltam. Furcsa is volt, hogy egy percre se vállalta be a vezetést, és ha félreálltam, inkább megvárt, mintsem előre ment volna. Így azt a taktikát választottam, hogy az általam még komfortosnak tartott tempóban haladtam, ami nem volt olyan gyors, hogy elfáradjak tőle, de olyan lassú se, hogy más fel tudjon zárkózni hozzánk. Közben próbáltam Vito-val szóba elegyedni, de mivel nem tudott angolul, így olaszul beszélt, én meg – ha sikerült megérteni – angolul válaszoltam neki.

A 20. kilométerhez közeledve elérkeztünk az első komolyabb emelkedőhöz, amely egy inaktív kráter pereméhez vezetett. Itt már kezdtem sejteni, hogy feljebb milyen viszonyok várnak majd ránk. Fák híján itt már direktben értek a napsugarak, és a fekete tufa-hamu keveréke hamar felforrósodott. A homokos, morzsalékos talajon felfelé futva már nagyon nehézkes volt a haladás, így egyre többször csak gyalogoltunk. Voltak részek, ahol foltokban kemény levelű párnanövényzet borította a talajt. Itt hamar rájöttem, hogy sokkal célszerűbb a valamelyest szilárd lépést biztosító növényzeten haladni, mintsem kerülgetni őket, és a hamun egyensúlyozni. A morzsalékos, tartás nélküli terep főleg a lejtőkön való oldalazásnál volt nagyon kellemetlen, ahol ahhoz, hogy ne veszítsek magasságot, folyamatosan enyhén felfelé kellett futni, hogy kompenzáljam a lecsúszást. A tufás-hamus részeket többször megszilárdult lávamezők szakították meg. A láva ezen a részen csak évekkel, évtizedekkel korábban szilárdult meg, emiatt a folyások rendkívül szabálytalan, éles peremekkel tarkított terepet alkotnak, ami, ha elesek rajta, biztos, hogy szanaszét kaszabol.

Már három órája futottunk, amikor a távolban újra feltűnt Piano Provenzana. Habár légvonalban nem volt túl messze, az előttünk lévő, rendkívül szabdalt terepen nagyon lassú volt az előrehaladás. Lassan 2000 méteres magasságban voltunk, és efölött a turista kamionoknak kialakított dózerúton kívül semmilyen más út nem létezik. Mivel az utak sehol sincsenek jelzéssel ellátva, így csak az enyhén kopott felszín és a verseny jelzései segítségével tudtunk tájékozódni (az alsó, erdős régióban a fákra kihelyezett szalagok, a felső régióba alumínium cövekekre rakott narancssárga zászlók jelölték az útvonalat).

Piano Provenzánában három és fél óra múlva értünk vissza, letudva a verseny első, könnyebbik felét. A frissítőhöz az éppen rajtra váró rövidtávos versenyzők és a szurkolók hatalmas ovációja közepette értünk be. Itt is kellemes meglepetésként ért, hogy habár Vito körül jó pár szervező sürgött, engem is legalább ugyanolyan figyelmességgel szolgáltak ki. Virágtól megkaptam a gélutánpótlást, és gyors folyadéktöltést követően hamar továbbindultam. Alig haladtam 100 métert, mire Vito is beért, de legnagyobb meglepetésemre ezúttal már nem állt be mögém, hanem fokozódó tempóval elém vágott. Ettől a ponttól kezdve sejtettem, hogy vége a barátkozásnak, és kezdődik a csata a győzelemért. Gyorsan rendeztem a soraimat, és felzárkóztam mögé. Közel 10 kilométeren keresztül rövidebb emelkedők és lejtők váltották egymást, de összességében innen már fölfelé haladtunk. Az emelkedőkön már erősnek tartottam Vito tempóját, így lassan lemaradtam tőle, de a hosszabb egyenesekben mindig feltűnt, és pár percnél jobban nem távolodott el tőlem.

Nem sokáig maradtam egyedül, mert lassan utolértek a 24 kilométeres távon élen haladó futók, ami leginkább amiatt volt kellemetlen, mivel a rajtszám alapján nem tudtam őket megkülönböztetni, így eleinte mindenkit megkérdeztem, hogy melyik távon indult. Emiatt elég stresszes volt a futás, mert nem igazán tudtam, hogy mikor fog beérni valaki a hosszabb távosok közül.

Az 50. kilométer körül végleg magunk mögött hagytuk a növényzetet, és átlépve a 2000 méteres magasságot rákanyarodtunk az Etna csúcsa alá vezető széles dózerútra. Innen alig 10 kilométer alatt 1000 méternyi szintemelkedés várt rám. A dózerút talaján – habár elég jól tartott és elég kemény volt – az átlagosan 10%-os emelkedő miatt nem volt erőm folyamatosan futni, így a futást tempós gyaloglással váltogattam. Itt már a magasság és az egyre kellemetlenebbül tűző nap is nehezítette az előrehaladást. A folyamatos lihegéstől teljesen kiszáradt a szám, amin a gyakori ivás se segített, főként mivel már a gyomrom se bírta a fokozott folyadékbevitelt.

Az önbizalmamnak jót tett, hogy innentől kezdve már a rövidtávosok se tudtak leelőzni, sőt lassan sikerült az elém kerülőket is utolérnem. Vito-t szinte folyamatosan láttam néhány kanyarulattal fölöttem, az előnyét maximum 10 percre becsültem. Az utolsó előtti frissítőpontnál – mely nagyjából 2400 méteren lehetett – szétvált a rövid és a hosszú távú mezőny, így innentől egyedül haladtam tovább. Már jó ideje felfelé tartottam, amikor észrevettem, hogy se előttem, se mögöttem nincs jelzés, és már Vito-t se láttam sehol. Kisebb pánik tört rám, hogy esetleg valahol elkanyarodott az útvonal. Legnagyobb szerencsémre találkoztam egy párral, akik megnyugtattak, hogy itt nincs más út, és biztosan ez a verseny útvonala.

Több mint 6 órás menetet követően elértem a kb. 2800 méteren lévő obszervatóriumot, és a távolban megpillantottam néhány narancssárga zászlót. Vito is feltűnt egy pillanatra, előnyét kb. 5 percre saccoltam – mint utólag kiderült, csúnyán alulbecsülve. Az obszervatórimot elhagyva először lávamezőn folytatódott a mászás, majd közeledve az északi kráterhez holdbélivé változott a táj. Növényzetet még nyomokban se lehetett látni, és szinte mindent fekete hamu és tufatörmelék borított. Ebben a magasságban a tűző napsütést már annyira nem lehetett érezni, mert olyan erős szél fújt, hogy néha majdnem ledöntött a lábamról. A kráter alatt elhaladva – néhány lávafolyással tarkított tereplépcsőt leszámítva –sima hamumezőn haladtam, több helyen bokáig süppedve a fekete porba.

A verseny legmagasabb pontját – az órám szerint – 3030 méteren értem el, ahonnan enyhe lejtő vezetett az utolsó frissítőig. Ezen a szakaszon több szervezővel is találkoztam, mivel 3000 méter fölé hivatalosan csak vezetővel lehet felmenni.

 

 

Carmelo Santoro
Siciliarunning.it
Aganteo Volloca